Ez az írás, nem tudományos mű, a saját életem, a bennem felgyülemlett tapasztalat, egy kicsit tanácsadás, de mindenképpen igaz, általam megélt történet. MY WAY.
Teszem mindezt azért, mert egy olyan közösség tagja lettem 2015 novemberében, ahová valójában nem is akartam tartozni.
Lassan, fél évvel éltem túl a halálom, és van reményem arra, hogy gyarapítsam ezt a számot. Mert, ha valaki „daganatos” arra azt szokták mondani, előbb-utóbb meghal.
„Az igazsághoz csak önmagunkon át juthatunk el”
Beszélgetek az orvossal, fiatalember, kedves, de kimért. Itt áll az ágyam végénél és kérdez, nem a saját osztályán vagyunk a sürgősségire jött le, ahol fekszem.
Beszélgetés közben megjelenik a főorvos. Látszik rajta hogy sietne, kimért, felelőssége teljes tudatában van. Közli, nem tudják pontosan mi a bajom, de megműtenek.
Már lassan 24 órája vagyok az osztályon, de még mindig csillapítják a fájdalmat, de nem veszik észre, hogy többször beledöglöttem.
Jönnek, mennek, infúzió, majd megint infúzió, eldurran a vénám, mivel nincs is.
Három nővér kell, hogy vért vegyenek, lógatom a kezem, kézfejben a tű, egyik csöpögteti, másik rázza a tégelyt, harmadik törölget, emeli a lábam, imádkozik, hogy vénát találjanak, ahová bekötik az infúziót, mert különben nem tudnak a műtőbe vinni, nincs hová bekötni az altatást.
Mindenki mérgelődik, nem ehhez vannak szokva, nem is tanulták így a vérvételt, egy idősebb nővért hívnak.
Nézem a plafont és várom, hogy vége legyen. Néma csend a szobában, mindenki hallgat.
Nem sikerül, GÁZ, aneszteziológust kell hívni, hogy megszúrjon. Jön, siet, várják már, HURRÁ sikerült.
Újabb infúzió, már akkora a hasam, mint amikor szülni mentem, szétszakadok, mindenem fáj, a csillapítások ellenére.
Jön egy rettenetesen sovány, nagyon magas, mosolygós, csúnya, borotválatlan 40-es férfi, közli, megyünk a műtőbe. (főleg én)
Hoz egy kórházi ruhát, egy gyógyszert és egy nővért, (elég katonás ahhoz képest amilyen kicsi,) aki közli, kapok egy katétert, rakjam szét a lábam, nagy terpesz.
Tiltakozom!
Legalább küldjék ki a férfit, ez megalázó, és undorító.
Nem akar ki menni, hadarja: már várnak rám a műtőben, az ő feladata hogy elvigyen, mindenki siessen, ő nem ér rá.
Nem sikerül a katéter felhelyezése, 1-2-3-szor, NA, most jó.
Elsüllyedek a szégyentől, a szemben lévő ágyon mindent végignézet egy beteg. Hallgat, a többiek is, nem találják a szavakat. Én sem, nincs is.
Vetkőzőm, meztelen vagyok, fázom, csak egy ágyruha van rajtam, és minden, számomra elrettentő eszköz az ágyvégén. GURULOK.
Keresztül a folyosón, keresztül a látogatok sokaságán, keresztül az előtérben várakozó betegek szánakozó és rémült pillantásaik ködén keresztül, visznek. FÁZOM.
Most az ágy eleje ütődik a falnak, fáj a hasam, majd az ágy oldala. Már mindennek neki mentünk, egy tolókocsis bácsit arrébb gurítanak, hogy helyünk legyen. Csapódnak az ajtók, zöld ruhás emberek vesznek körül.
Gondolkodom, van időm, mintha itt felejtettek volna, neki támasztottak a falnak. FÁZOM.
Szólok, nem halják.
A filmek a tévében (Vészhelyzet) a kórházak életét nagyobb részben az orvosok látószögéből mutatják, a néző egészségügyi személyzetnek a helyébe képzelheti magát. Valószínűleg senkiben sem merül fel az, hogy a beteg helyzetét mélyen átgondolja, vagy, hogy éppen ő maga kerülhet a műtőasztalra. (tiszta őrült vagyok, hogy ez jutott az eszembe,)
„Itt van, itt van”, hallom a fejem felől és sietve jön felém egy kedves arc. (sosem fogom elfelejteni) Mérgelődik a mellette igyekvővel, „már rég a műtőben kéne lennie, igyekezni, igyekezni,” és megindul alattam az ágy.
Aki nem volt még műtőben annak elmondom. A műtő ágy nagyon keskeny, és magas, át kell kerülni rá valahogy. Vagy mászol, vagy raknak, vagy rá ejtenek, és ha nincs még elég bajod, kék zöld foltokat szerezhetsz. A bal lapockám, akkorát csapódott az ágyhoz, hogy a körülöttem állóknak is fájt.
Megint gurulok, és megérkezem, ekkorra már teljesen szétfagytam, vacogok, a fogam is összeütőm. Szörnyű ez a kiszolgáltatottság, már a hasam sem fáj.
Sokan vannak körülöttem, mindenki figyel, koncentrál, halk szavak, csövek jönnek, mennek, nagy a fény, valami ketyeg, a másik sípol, már nincs se kép, se hang………………………………………………………..
Folytatom….. itt találod,
Szeretnék segíteni mindazoknak, akik még nem tudják, vagy csak egyszerűen nem akarnak tudomást venni arról, hogy a daganatos betegség milyen módon támad, és milyen következményekkel jár a megjelenése.
Jelezd, ha tetszett a bejegyzés, oszd meg a barátaiddal, iratkozz fel a hírlevelünkre.
Kövess a facebookon: itt találod,